2016. március 23.

Valami elmúlt, valami vár...a fájóan gyönyörű változás



Nem tudom még felfogni.
A múlt kísértete vagyok, bennem lebeg.
Az új váratlanul tört rám,
pedig már rég jelzett, élt és álmodott bennem.
Ezernyi szál, mi szakad el...
napról napra...
kivé válok nélkülük?
Mélyen sejtem, emlékszem, ismerem,
most mégis úgy nézek rá,
mint a páholyt bámuló.

Elmúlt az eddig, a megszokott, a múlt, 
a biztonság illúziójának ölelő rabláncai.
Szerettem...de nem tudtam eléggé...
ahogy kellene, ahogy lehetne, ahogy bemutatkozott,
ahogy tudatta, hogy lehetne még ennél jobb, több, másabb, életteltelibb, színesebb.

Lentről félelmetes a páholy magassága,
fentről a gondolat is kicsinyes,
hogy félelmetes lehet bármi is.
A kettő között valahogy még félelmetesebb,
hiszen végre szárnyat bonthatnék, szökkenhetnék is magasabbra,
de le is eshetek, nagyot zuhanhatok...
Tán úgy lehet, hogy a boldogság is fáj,
ezért kellenek hozzá a szárnyak,
amik megtartanak.

Mostmár nem neked mesélek,
csak magamnak, 
mostmár egyedül kell lépnem, léteznem, lélegeznem
önmagam mélyével, önmagam fényét megragadva.
Mostmár más lesz fontos, hisz nem lehet már semmi ugyanaz.
Mostmár nem vigyáz rám senki,
hisz én is hagytam elmenni...
nem tehettem mást...
szívemben hívott a változás...

Írta: Dr. Dankó Szilvia - Daisy





 Képek: Pinterest



Ennek a cikknek a tartalma, szerzői jogvédelem alatt áll. Másolása, vagy másik weboldalon való publikálása csak a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges!