Ikerláng Sellőmese
A legtisztább és legmélyebb tengerek mélyén élt boldogan egy sellőlány, Liána szüleivel és két lánytestvérével egy mélytengeri barlangban…csodaszép, idilli környezetben, egy Idon nevű városkában, Atlantisz külterületén.
Egy napon épp kirándulást tettek testvéreivel, hogy felfedezzék a távoli vizeket, a megszokott tiltások ellenére is, titokban...
Mikor már túlhaladták a város tiltott határait, úgy gondolták, megpihennek egy közeli sziget sziklás partjainál és élvezik a szabadságot, a napsütést, ha csak rövid időre is, de tudva, hogy titkuk, csak az övék marad és ezt már senki nem veheti el tőlük.
Gyönyörködtek a szigetet körülvevő erdőben, gyönyörű fákban és virágos rétekben, ahol tudták, hogy csak álmaikban járhatnának. Arról álmodoztak, milyen érzés lehet elhagyni a szigetet és sellőtestüket elhagyva lélekben átrepülni, bejárni a vidéket...hogy milyen lehet érezni a virágok illatát, megölelni a fákat és lefeküdni a réten, érezni a friss fű illatát szabadabban, mint bármikor...
Mély lelki tudományaikat hasznosítva egy meditációt végeztek, ahol megpróbálták mindezt átélni, korlátaikat túllépni és még szabadabban szárnyalni, mint valaha…de egyszer csak egy idegen és furcsa zaj ébresztette őket…
A szigeten hatalmas szárnyú és emberi testű férfiak pihentek meg lovaikkal, akik nem vették észre Liánát és testvéreit. Ők csak kíváncsian és kissé megijedve a sziklák mögé rejtőzve figyelték a szárnyas lovagokat, amint lovaikat itatják és megpihennek a réten.
Vezérük kitűnt a többi közül még hatalmasabb szárnyai és sugárzó lelki fénye által.
Liána testvérei kuncogtak meglepettségükben és csodálkozásukban, de ő maga nem volt képes másra, mint hogy meredten bámulja a vezér szárnyas lovagot, aki épp félrevonult a többiektől és a vízből tükréből szivárványt varázsolt maga köré...mélyen önmagában és szivárvány világában megpihenve, lehunyt szemmel…
Ahogy telt az idő, a lányok egyre inkább sürgető szükségét érezték a hazatérésnek, de Liána képtelen volt megmozdulni, egyre csak a lovagot csodálta, szivárványlelkével szinte összeolvadva a távolból... titokban… elbűvölve…
Minden kérés ellenére maradni akart.
Kötelességtudó testvérei útnak indultak, kérlelve Liánát, hogy siessen utánuk, aki erre ígéretet is tett.
Csak nézte a férfit és egyre mélyebben átérezte annak varázslatát, a kíváncsiság és vágy hajtotta, mintha testében és szívében egy mágnes éledt volna fel, ezért képtelen volt elindulni, ehelyett inkább úgy döntött, a víz alá merülve elhagyja a védelmező sziklákat és a lovag közelébe férkőzik.
Hosszasan csak nézte a víz alól, míg ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megmutassa magát…lesz, ami lesz alapon, persze megijeszteni sem szerette volna a férfit…aki távol volt a többiektől, így nem láthatták az ő felbukkanását sem, de sajnos még a lovag sem látta, hiszem behunyt szemmel összeolvadva úszott a végtelenben...
Liána lelke szinte visított a lovag pillantásáért, miközben rettegett is, mi lesz, ha véletlen ez megtörténik.
Szólni nem mert, csak hosszasan nézte őt, de úgy tűnt a lovag elveszett a szivárványködben. Liána hirtelen észbe kapott, ráeszmélt, hogy talán veszélyes butaságot csinál és reményvesztetten elhatározta, útnak indul ő is haza...szívében furcsa…ismeretlen érzésekkel...
Uszonyának csobbanása visszahozta a "valóságba" a férfit, aki nem is tudta mit hallhatott, csak figyelt, hátha megpillantja a hang okozóját...
Liána elindult hazafelé a víz alatt, de szíve nem engedte néhány méternél tovább, ezért újra felbukkant a víz felszínén, hogy még egyszer láthassa a lovagot.
Mikor felnézett, pillantása épp összetalálkozott a férfiéval…dermedten nézett rá, ahogy a lovag is…hosszú percek teltek el így…mintha a mágnes egyre jobban vonzotta volna a férfihoz, ezért nagyon lassan egy kicsit mindig közelebb úszott hozzá.
Érezte, hogy a lovag kíváncsian és elvarázsolva várja közeledtét, és ő nem is tehetett mást... egyre csak közelített felé… majd mikor már csak egy méternyire volt a lovagtól, megállt...
Mélyen elvesztek egymás tekintetében…egymás lelkét csodálva... hosszú perceken át…szólni sem tudtak volna, nem is akartak…, a pillantásukban több volt minden szónál, érezték, hogy lelkük összefonódik, szinte eggyé válik a közeli távolból…szavak nélkül..
A végtelen mély perceket égi ágyúk dörrenése szakította meg, amelyek indulásra szólították a lovagot, ezért visszaröppent a többiekhez és tovább vágtattak lovaikkal.
Az indulás előtt még egy mély pillantást vetett Lianára, amiben mintha ismét eggyéfonódott volna lelkük…talán örökké..
Liána onnantól soha többé nem tudta kitörölni szívéből a vágyat, a hiányt. A lovag szivárványfénye örökké szívébe költözött, örökké részévé vált, így élt ő még sok sok éven át a vizek mélyén, majd felhők és szivárványok hullámán…várva..hogy talán egyszer ..valamikor…majd újra láthatja…és talán majd egyszer a szárnyas lovag karjaiba zárva úszhatnak a szivárványfény végtelen tengerén…
Írta: Dr. Dankó Szilvia - Daisy
(2014)
Képek: Pinterest
Az oldal írott tartalma, szerzői jogvédelem alatt áll. Másolása, vagy másik weboldalon való publikálása csak a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése